17. RÉSZ.

Jób, baráti ellen Istentől kér közbirót.

Mivelhogy én senkit nem csúfolok, de az én szemem éjjel is ezeknek * bosszantásokban aluszik.

2. Kérlek, uram, nékem veled öszve rendelj kezest; de kicsoda, a ki velem kezet csapjon;

3. Mert ezeknek elméjeket * elrejtetted az értelemtől, annakokáért őket fel nem magasztalod.

4. Valaki hízelkedést * szól az ő barátinak, annak fijainak szemeik elfogyatkoznak.

5. Bizonyára engem pélabeszéddé tőn a népeknek, kiknek előttök az előtt doboltattam magamat.

6. Úgyannyaira, hogy immár az én szememet a keserűség miatt * homály fogta bé, és minden tagjai, mint az árnyék ollyanok.

7. Elálmélkodnak ezen az igazak, és az ártatlan a képmutató ellen támad:

8. Mindazáltal az igaz megtartja az ő útát, és a tiszta kezű ember inkább megerősíttetik.

9. Bizonyára valamennyin vagytok ti barátim, térjetek meg, és kérlek álljatok elő; mert nem találok ti közöttetek egy bölcset is.

10. Az én reménységemnek napjai elmulának, az én gondolatim belölem kigyomláltatának, mellyek valának az én szívemben.

11. Az éjszakát nappallá fordítják, s mikor a nap feltámad, közel vagyon az éjszaka az én nyomorúságim miatt.

12. Ha jó állapotot várnék is, ímé az én házam már koporsó, és az én ágamat csináloma setét koporsóban.

13. A sírt én atyámnak nevezem, a férgeket * én anyámnak és nénémnek.

14. Hol lehet tehát az én reménységemnek helye? avagy az én reméynségemet kicsoda láthatja meg?

15. Ezek a reménységek a koporsóba vitetnek le, és együtt velek a porba lemegyek.