17. RÉSZ.
Jób, baráti ellen Istentől kér közbirót.
Mivelhogy én senkit nem csúfolok, de az én szemem éjjel is ezeknek
* bosszantásokban aluszik.
2. Kérlek, uram, nékem veled öszve rendelj kezest; de kicsoda, a ki
velem kezet csapjon;
3. Mert ezeknek elméjeket * elrejtetted az értelemtől, annakokáért
őket fel nem magasztalod.
4. Valaki hízelkedést * szól az ő barátinak, annak fijainak szemeik
elfogyatkoznak.
5. Bizonyára engem pélabeszéddé tőn a népeknek, kiknek előttök az
előtt doboltattam magamat.
6. Úgyannyaira, hogy immár az én szememet a keserűség miatt *
homály fogta bé, és minden tagjai, mint az árnyék ollyanok.
7. Elálmélkodnak ezen az igazak, és az ártatlan a képmutató ellen
támad:
8. Mindazáltal az igaz megtartja az ő útát, és a tiszta kezű ember
inkább megerősíttetik.
9. Bizonyára valamennyin vagytok ti barátim, térjetek meg, és
kérlek álljatok elő; mert nem találok ti közöttetek egy bölcset is.
10. Az én reménységemnek napjai elmulának, az én gondolatim belölem
kigyomláltatának, mellyek valának az én szívemben.
11. Az éjszakát nappallá fordítják, s mikor a nap feltámad, közel
vagyon az éjszaka az én nyomorúságim miatt.
12. Ha jó állapotot várnék is, ímé az én házam már koporsó, és az
én ágamat csináloma setét koporsóban.
13. A sírt én atyámnak nevezem, a férgeket * én anyámnak és
nénémnek.
14. Hol lehet tehát az én reménységemnek helye? avagy az én
reméynségemet kicsoda láthatja meg?
15. Ezek a reménységek a koporsóba vitetnek le, és együtt velek a
porba lemegyek.